2. Rész 2/1

Hali édes cukorkáim. Megérkezett a második rész is, amit két részre bontottam hogy bővebben ki tudjam fejteni remélem nem baj.  Légyszi írjatok véleményt, vagy egy kis szösszenetet. Na de nem fecsegek tovább.  Jó olvasást. Puszi drágák.

A sorsnak, gyakran pofátlanul szar a humora.

                                                             (Lakatos levente/ Aktus)

Hirtelen lehűlt a levegő, és a neoncsövek vibrálni kezdtek. Körbenéztünk, de sehol semmi. Valami vinnyogni kezdett apa kabátjának belső zsebében. Egy kis szerkezet volt az amin, egy órához hasonló kijelző volt, a tetején pedig, vörösen izzó kis lámpák, és egy antenna.

-          ÖÖÖ Délia. – halottam a testvérem, furcsán remegő, megcsukló hangját, majd a hang irányát követve megfordultam a tengelyem körül, de amit láttam. Egyszerűen nem voltam hajlandó hinni a szememnek. Egy vibráló, bomladozó félben lévő alak állt előttünk, aki nem más volt, mint az anyánk.

-          Anya? – néztem, döbbenten, és éreztem, ahogy a lábam a földbe gyökerezett, és az ereimben megfagyott a vér.

-          Jo. – hallottam apa meglepődött hangját. Anya vézna csontos ujjaival a kép felé mutatott, amit apa ezelőtt szorongatott. – Ron égesd el a képet, addig nem tudok békében nyugodni. – Anya lágy, csengő hangja nyugalommal töltötte be, a már feszültség teli termet.

 Apa az asztalához szaladt, ahol a fotó volt, a szekrényből, egy öngyújtót vett ki, majd ahogy megfogta a képet, úgy el is égette. Anya sikoltozni kezdett, és fénylő parázsló lánggal elégett. Csak álltam ott, és bámult. Nem tudtam elhinni, amit láttam. Próbáltam ésszerű magyarázatot, találni, de nem tudtam. Noel is csak állt az ajtóban, maga elé bámulva.

-          Apa. – szólaltam meg, végül. – Anya most hová került?

-          A mennybe, Lia. A mennybe. – hangja komor volt. Fájdalommal, és szomorúsággal teli.

Perceken keresztül csak álltunk, és csendben arra a pontra bámultunk ahol, percekkel ezelőtt még ott állt ő. Mintha még azt gondoltuk volna, talán, hátha visszajön. Ebben a hitben kapaszkodtunk, de semmi. A búskomor hangulatot a csengő éles hangja zavarta meg. Apa ment ajtót nyitni. Egy magas borostás férfi lépett be, izzadságtól, benzintől, a vér vasas illatától bűzlő ruhában, és katonai acélbetétes bakancsban. Mosolyogva nézett körbe a házba mintha, ismerős lenne a hely számára, majd megállapodott, rajtam, és egy kellemes mosolyt árasztott felém.

-          John nem vártam, hogy ilyen hamar ideérsz. – mosolygott apa, és szorosan átölelték egymást. Szóval ő apa gimis barátja.

-          Mondtam, hogy a közelben volt dolgom.

-          Mire vadászott? – szólalt meg a hátam mögött Noel.

-          Egy szellem. Biztosan te vagy Noel. Kiköpött apád vagy. Na és te Délia…

-          Csak Lia. – viszonoztam az előbbi kedves mosolyát.

-          Rendben, Lia. Mintha Jo állna itt előttem. – szomorúságát leplezve, halvány mosollyal végigmért.

-          Nézd, John tudom, hogy egyedül vadászol, de szeretném, ha segítenél a lányomat edzeni, és elvinnéd később vadászni. Megérdemli, hogy elkapja azt a rohadt démont, és hidd el nem fog csalódást okozni. Én sem szeretném ezt, mindig arra vágytam, hogy rendes, boldog életet éljünk négyen, de Crowley keresztbe húzta a számításaimat.

-          Ha ezt akarod. Lia? – nézett rám.            Arra kértek, hogy válasszak a jövőm, a sport karrierem közt, és hogy megbosszulja anya gyilkosát, és hogy olyanokra vadásszak, amikben addig nem hittem, és csak a moziban a filmben láttam.

-          Én nem tudom, hogy képes lennék-e rá?

-          Egy hét, ha bírod, akkor csináljuk, és a legjobb vadászt faragom belőled, ha viszont nem, akkor sincs semmi baj.

-          Rendben. Mikor indulunk? – pattantam fel.

-          Nyugi még várunk, lassan pakolj össze, és reggel indulunk.

-           Rendben, de minél hamarabb, mielőtt meggondolom magam. – mosolyogtam, és a szobámba szaladtam Sába kíséretében.

Egy kisebb bőröndöt kaptam elő, aminek a belsejében egy kép volt még kisebb koromból, rólam és anyáról.

-          Anya ezt csak miattad csinálom. Esküszöm, megtalálom Crowleyt és megölöm. – szorítottam a mellkasomhoz, a régi, gyűrött fotót, és éreztem, hogy egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon, majd azt több tucat követi. Éreztem, ahogy minden érzékem eltompul, elhomályosodik, majd teljesen megszűnik. Az ágyon fekve ébredek apa áll felettem, engem nézve.

-          Mi történt? – néztem körbe értetlenül.

-          Eszméletlenül találtunk rád, ezt a képet szorongatva. Már kételkedem, hogy jó ötlet lenne, ha most Johnnal mennél. Talán még nem készültél fel teljesen, testileg, és legfőként lelkileg.

-          Nem. Nem. Nem. Arról szó sem lehet. Bosszút akarok állni azon a rohadékon, aki azt tette az anyánkkal.

-          Figyelj rám Délia. – szólalt meg az ágy mellet álló John. –A vadászat nem csak a bosszúról szól, ha így könyveled el, akkor már is halott vagy.

-          Ok. Rendben, mennyi az idő? Most lezuhanyozom, összepakolok, és megpróbálok aludni.

-          Fél kilenc. – nézett Noel a telefonjára.

Apáékkal én is kimentem a szobából, ők a lépcső felé, megmutatni a férfi ma esti fekvőhelyét, én pedig a fürdőszobába. Kádba meleg vizet engedtem, majd habfürdővel, felhabosítottam teljesen. Levettem a ruháimat, és óvatosan, lassan beleereszkedtem a kád, forró, illatos fürdővízbe. Egészen lefeküdtem benne, és csak bámultam ki a fejemből. Azon kaptam magam, hogy a telefonom csörög a kád szélén. Egy törölközőért nyúlva megtöröltem a kezem, és felvettem a telefont. Tate volt az. Ő semmit sem sejtet még, hogy vajon hova megyek, és miért. Gyorsan kellet járnia az agyamnak, hogy ne bukjak le, és hihetőnek tűnjön.

-          Szia, kicsim. Igaz apukád csak viccelt azzal, hogy holnap reggel elmész? – hangzott a barátom, reménykedő kérdése.

-          Nem Tate. Sajnálom, bár maradhatnék, de muszáj mennem, tudod, hogy a búcsúzkodás nem az erősségem. Reggel pedig még nem is tudtam, hogy elutazom. – eddig simán ment, nem kérdezte hova megyek, így tiszta maradt a lelki ismeretem. Nem kellet hazudnom.

-          Mi olyan sürgős, hogy ma tudtad meg, és már holnap menned is kell. – na, itt a bibi, semmi nem jutott eszembe. Csak hallgattam a vonal másik végén, olyat tettem, amitől még kíváncsibb lett. Tehetetlenségemben egyszerűen kinyomtam.

Újra, és újra csak hívott, de nem volt erőm felvenni, nem mondhattam el neki az igazat, de hazudni sem akartam. Mélylevegőt vettem, és a víz alá buktam. Általában ettől lenyugszom, de most még ez sem segített. Lassan felültem a vízben, és óvatosan, csurom vizesen, és habosan kimásztam, majd a meztelen testem, köré törülközőt tekertem. A hajammal ugyanígy bántam el. Magamra kaptam még a teniszlabda mintás köntösömet, és a szőrmepapucsomat, és a szobámba csoszogtam.  Elő kaptam egy rövidnadrágot, és egy spagetti pántos, hátul angyalszárny mintájú, fekete alapú pólót. Elsétáltam az éjjeli szekrényemig, aminek a polcáról levettem egy könyvet, és azzal a kezemben beleugrottam az ágyba, és olvasni kezdtem, Az Öröklétűt. Egyszer csak azon kapom, magam, hogy olvasom a könyvet ugyan, de a gondolataim messze, már más vizeken eveznek.  Hirtelen, az ablakom alatt ágak reccsenését, hallottam, de feltudtam a szélnek, aztán, aprókat vibrált az izzó, majd egyre sűrűbben. Egy alacsony, borostás, talpig fekete öltönyös férfi állt előttem, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. A szívem a torkomban dobogott, remegett a lábam, és a könyv a kezemben, csak bámultam a pontot, ahol az előbb az ismeretlen férfi, állt. Másodpercekkel később apa rontott be egy fa markolatú, különös mintákkal díszített pengével. Kérdőn néztem rá.

-          Bántott? – kérdezte aggódással teli hanggal.

-          Nem. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan eltűnt. Nem szólt semmit, csak állt ott pár másodpercig majd köddé vált. Ismerted?

-          Hogy nézett ki? – pillantott rám aggódó, és sejtelmes tekintettel, mint aki tudja ki volt az, de reménykedik benne, hogy nincs igaza.

-          Alacsony, borostás, 40 körüli pasas, fekete szemekkel, és talpig feketében.

-          Crowley.

-          Az a Crowley?

-          Igen. – felelte félig, dühöngve, félig töprengve, majd kiviharzott.

Nem akartam semmi, csak lehunyni a szemem, és addig fel sem kelni, míg rend nincs. Álmodni akarok. Anyával, mikor még boldog család voltunk, mi négyen. Apa, én, Noel, és anya. Nem voltak, démonok, titokzatos tűzesetek, szellemek, vadászok. Vissza kívántam a szokásos tini drámákat, szerelmeket, barátságokat, háborúkat, klikkeket, bosszúkat. Normális kamaszkorba akartam felnőni.

Oly nagykérés ez? Ahogy ezen, gondolkoztam, észre sem vettem, hogy elaludtam. Egy réten voltam, amerre csak elláttam, virágok, és fák. Csend volt.  Egyszer csak anya jelent meg, földig érő, hófehér ruhában, amin a nap ragyogása visszatükröződött. Mögötte megjelent a férfi, aki az éjjel a szobámba járt, s egy hatalmas bárddal, levágta a fejét. A penge könnyedén suhant végig anya nyakán, aki összerogyott, és összeesett a feje mellé. Ez a kép volt az utolsó, majd hirtelen felriadtam, és erős zsibbadást éreztem a fejemben, ami egyik pillanatról a másikra, lüktetéssé vált.  Rá pillantottam az órámra, amin 9:30 volt. Az ágyam szélén, mát ott hevert a táskám, és egy olyan penge, amivel apa tegnap este a démonra akart támadni. Nagy nehezen kitápászkodtam az ágyból, és az ágyam előtt fekvő Sába társaságába elmentem, lezuhanyozni. A fürdőszobába lerángattam magamról a pizsamámat, és óvatosan a zuhanykabinba álltam.  Amikor már a zuhany alatt álltam, forró víz záporozott a bőrömre, és a tusfürdő csokoládé- és vaníliaillattal vont be. Érzékeim kitágultak, a tegnap esti férfi képe villant be, és az a sok vér anya hófehér ruháján. Lassan visszatértem a valóságba, és a párával telitett kabinból kimásztam a jéghideg padlóra. Leakasztottam egy törölközőt, majd magam köré tekerve, és ugyan azt téve a hajammal, visszamentem a szobámba. A szekrényből egy régebbi farmert, egy laza, egyszerű fekete pólót, és egy tornacipőt. A fiókból pedig fehérneműt. Miután felöltöztem, a tükörbe néztem és még vettem egy mély lélegzetet és anya fotóját, a telefonomat, a kést, és a táskát megfogva elindultam lefelé. Mire leértem a lépcsőn, már mindenki a nappaliban volt.

-          Vigyázz magadra. – ölelt át apa szorosan. Még egyszer magamba szívtam az illatát.

-          Te is apa. – nyomtam egy csókot borostás arcára.

Noelhez léptem, és őt is szorosan magamhoz húztam, ismerős parfümje fűszeres illatát magamba szívtam emlékül, és e gyerekkori kézfogásunkkal elbúcsúztam tőle is. Hátat fordítottam nekik ahol John állt indulásra készen.

-          Indulhatunk?

Válaszul csak bólintottam egyet, és magamra szedelőzködve a kabátot, felpakolva a cókmókomat, kiléptem az ajtón. Az ajtó bezárása a régi életem végét, és egyben egy új élet kezdetét jelentette.

1. Rész

Helló belló drága őszi faleveleim. Bocsi ősz van és ezt muszáj volt. A lényeg, hogy megérkezett az első rész. Remélem tetszeni fog, ha van valami apró szösszenet, amit hozzá szeretnétek fűzni, bátran, hideg meleg jöhet. Na de nem is húzom tovább a szót. 

Jó olvasást. 

Puszi drágák.

Ja és a zene ami kihagyhatatlan: Carry On My Wayward Son

„Az igazság felszabadít, de előtte még kívül-belül felforgat." ( PLL/ Alison Dilaurentis)

Kora reggel tompa ütemszerűen ismétlődő léptek riasztottak fel álmomból.  Az éjjeli szekrényemen világító órámra szegeztem tompa, homályos tekintetem, hogy megnézzem az időt. A léptek továbbra sem hallgattak el. A tompa dobogás egyre csak közeledett, majd távolodott. Ez a séma ismétlődött szüntelenül. A súlyos takaró alól kibújva, lassan kimásztam az ágyból, és a teniszütőmet markolászva megindultam az ajtó felé. A csend szinte már súlyként nyomta a vállamat, és már a saját szívverésemet is hallottam.  Amint odaértem a küszöb elé, vettem egy nagy levegőt, és mint az őrült ki letépte láncát, úgy vágtam ki az ajtót, és azzal a lendülettel próbáltam ütni, de félőn vettem tudomásul, hogy ott bizony senki sincs. A következő pillanatba, valaki, erős határozott mozdulattal ragadta el az ütőmet. Abban a pillanatban éreztem, ahogy megfagy az ereimben a vér, és a pulzusom is gyorsabban ver. Azonnal megfordultam a tengelyem körül, és apát vettem észre, aki szelíd mosollyal nézet rám.

-          Máskor légy óvatos Lia. – kacagott.

-          Mit csinálsz itt ilyen korán? Azt hittem, hogy…

-          Egy gyilkos betörő vagyok? – nevetett. – Menny szépen aludni. Ha tényleg betörlő lettem volna Sába már észrevett volna.

-          Igaz.

-          Ja, és ha legközelebb betörőt látsz, ne a legdrágább ütőddel próbáld meg leütni, oké? – nyújtotta vissza.

Visszamentem a szobába, helyére tettem a „fegyveremet” és visszapuffantam az ágyamba, magamra húztam a takarót, és újra elaludtam.

***

Másodjára Sába dorombolása keltett fel. Tudom Sába nem épp meg átlagos házi kedvenc, ugyanis ő egy kicsivel több, mint egy éves nőstény Tigris. A washingtoni állami állatkertben született, ahonnan fél éves korában fogadtuk örökbe, ugyani az anya tigris meghalt. Amint felültem az ágyon, már az ölemben feküdt végig. Lehajoltam az éjjeliszekrény előtt lévő sípoló játékáért, és a küszöb elé hajítottam. Leszálltam az ágyból, és felhúztam a papucsomat, majd a szekrényemben kerestem valamit, amit magamra kaphatok. Végül egy egyszerű csőfarmernél, és egy fehér, keresztmintás pólónál maradtam. Sába a küszöb előtt várt, majd elkísért egészen a fürdőszoba ajtajáig. Amint beértem levettem a pizsamát majd a zuhanykabinba állva, hagytam, hogy a meleg víz csiklandozva végig folyjon a meztelen testemen. Kinyúltam a tusfürdőmért, majd nyomtam egy kicsit a tenyerembe, és bekentem magam vele, egészen addig, míg csupa hab nem lettem. Majd ismét megnyitottam a csapot, de ezúttal a hideg víz miatt lettem libabőrös. Miután végeztem kiléptem a párával telitett kabinból, körültekertem magamon egy törölközőt, majd a fürdőszoba szekrényből kivettem az arcvizemet, és megmosakodtam. Miután megszáradtam magamra aggattam a kikészített ruhadarabokat. Az tigrisem az ajtó mellet feküdt, és hatalmas boci szemeivel tekintett fel rám, majd felállt, és óvatos léptekkel haladt mellettem, le a lépcsőn. Egyszer csak megtorpant, és halkan morogni kezdett. Pillanatokkal később én is felfigyeltem, egy vékony vinnyogó, kacagásra.

-          Nyugi Sába. Csak próbáld meg nem megenni reggelire. – mosolyogtam, és leguggoltam, majd puszit nyomtam, a házi kedvencem feje búbjára.

Lassan lebaktattunk a lépcsőn, egészen a nappaliig. Ott Sába letelepedett a helyére, és le sem vette a szemét Lidyáról, aki Noel ölében vigyorgott, mint a vadalma. Amikor megpillantott, rögvest felpattant, és felém közelített, egy rózsaszín táskával, amit egy erős ölelés után a kezembe nyomott.

-          Hű. – lepődtem meg a tartalmán. Egy laptop volt benne. Most kellemeset csalódtam. – Köszönöm. Lidya.

-          Ugyan semmiség, miután a tiedet tönkre tettem. – mosolygott. Hmm, talán nem is olyan vészes ez a csaj, gondoltam magamban. Leültem én is a köreikbe, és az innivalómért nyúltam, amikor valaki csengetett. Értetlenül néztem apára.

-          Még várunk valakit?

-          Én nem tudom. – mosolygott sejtelmesen. Utálom ezt a nézését, ezzel a nézésével.

Kénytelen voltam, én menni ajtót nyitni ugyanis a többiek el voltak foglalva a semmittevéssel. Az ajtó homályos ablakában egy ismerős alakra lettem figyelmes. Nem csalt a memóriám, meglepődve, de a barátom karajiba ugorva magamba szívtam erős illatát, majd csókot leheltem puha ajkaira. Mosolyogva letett és egy csokor virágot nyújtott át. Karon ragadtam, és magam után húztam a nappaliba. Apa és Noel kezet fogott vele, majd a testvéremnek is odaadta az ajándékot.

-          Akkor mindenki itt van. – jelenttette ki, majd sarkon fordult és kirohant. Lidya és Tate értetlenül nézett minket, de mi sem tudtunk semmit. Apa vissza már öt desszertes tányérral, és villával érkezett.

-          Apa? – néztem rá, de csak pakolt tovább és visszarohant a konyhába. Utána indultam, de mire felálltam, már vissza is tért egy hatalmas tortával. Amin két kép volt. Egy rólam és az első tenisz kupámról. A másikon pedig Noel és a szintén első kosárlabda kupája. Két tizennyolcas gyertya díszíttette narancssárga fénnyel izzó láng nyelvel a tetején. Egyszerre előrehajoltunk a kanapén és egy gyors fújással elfújtuk a gyertyákat, felvágtuk a tortát, és hozzáfogtunk enni.

***

Miután mindenki hazament, én hozzá kezdtem elmosni a tányérokat. Váratlanul Noel toppant be.

-          Gyere, apa valami fontosat akar mondani, és nincs jókedve.

-          Miről? – néztem kérdőn a testvéremre.

-          Nem tudom. – nézett komolyan, és töprengően.

Letettem a félbe maradt tányért, és megtöröltem a kendőben a kezem, majd Noel után mentem, a nappaliba. Apa komoran, előrehajolva, ült a kanapén, maga elé bámulva. Mikor észrevette, hogy ott vagyunk, komor tekintettel hajtotta felénk arcát, amin néhány kövér könnycsepp gördült ki. A kanapé felé nézett, jelezve hogy üljünk le.

-          Apa megrémítesz minket, mi a baj? – kérdezte meg, Noel, lágy, mégis mély, határozott hangon.

-          Hol is kezdjem? – tekintett ránk csillogó szemekkel. – Inkább megmutatom. – azzal felállt, a könyvespolchoz lépve kihúzott egy könyvet, majd, reccsenéssel, és nyikorgással, a könyvespolc, megmozdult, majd előre, és oldalra tolódott. Mögüle matt, hűvös, sötétség áradt ki. Apa egy kapcsolással, neoncsövek tucatjait izzította be, melyeknek fénye különböző katonai fegyverek acél borításán tükröződött vissza élesen.

-          Apa, tudtam, hogy rendőr vagy, de ez egy kicsit sok nem gondolod? – néztem rá cinikusan.

-          Ezek nem a rendőréghez tartoznak. Srácok, elkel mondanom nektek valamit.         Édesanyátok nem baleset áldozata lett.

-          Mi van? – döbbentünk meg. – Hogy jön ezekhez a fegyverekhez, meg az egész titkos ügynökös izéhez anya halála. – emelte fel a hangját Noel, akinek mindkét karja megfeszült, ökleit pedig összeszorította, csak hogy nyugodt tudjon maradni. – Akkor mg is anya, hogy halt meg?

-          Crowley ölte meg. – sütötte le apa a szemét.

-          Te ezt tudtad, és nem is szóltál a rendőrségnek?  - förmedtem rá.

-          És még is mit mondtam volna, hogy a feleségemet megölte egy démon, akit üldöztem.

-          Hogy micsoda? – hőköltem hátra. – Apa te meg mit hordasz össze? Milyen Démon?

-          Ezt akartam elmondani. Kiskorotokban azért jártatok önvédelmi órákra, hogy ne legyetek védtelenek.

-          Apa ugye mond, hogy ez nem igaz, és csak többet ittál a kelleténél. – vonta felelősségre Noel.

-          Nem. Ez az igazság, gyertek, megmutatom. – és még végig sem mondta a mondatot, már bent is volt a „játékszerei” közt.

-          Én be nem megyek oda, míg el nem mondod, hogy tényleg mi ez az egész.

-          Rendben. Hinnetek kell nekem, emlékeztek mit mondtam, mikor napokra elvoltam.

-          Hogy csukjuk magunkra az ajtót, és senkinek ne nyissunk ajtót, csak neked. – emlékezett vissza a még mindig feszült, és döbbenetben úszó testvérem.

-          Szerintetek csak ajándék volt a medál, ami a mai napig a nyakatokban lóg? – ösztönösen a nyakláncom után nyúltam.

Hírtelen megcsörrent apa telefonja. Se szó se beszéd, felvette és kihangosította. Bobby bácsi volt, apa régi ismerőse.

-          „Na, elmondtad nekik?” – hangzott a kérdés.

-          Bobby bácsi mégis mi ez az egész. – ragadtam meg a telefont.

-          Figyelj ide Lia, nincs időtők a rinyálásra, higgyétek el, amit apátok mond, és törődjetek bele. Tudom nem egyszerű, de anyátok halála után csak ti maradtatok neki, szóval megvédett titeket mindenáron.

-          Tegyük fel hogy igaz. Miért csak most mondja el, tíz év után?

-          Az az idióta még most se mondta volna el, ha én nem veszem rá. Jogotok van, tudni. Ron az óta is Crowleyt üldözi a többi vadásszal együtt.

-          Milyen vadászok? Vannak többen is? – de mire megkérdeztem, Bobby bácsi már ki is nyomta. Apára néztem, aki anya egyik régi képét nézte, könnyektől ázott szemmel. – Apa. – léptünk mellé.

-          Sajnálom, tényleg, meg akartam menteni Crowley kezei közül, de nem értem ide előbb.

-          Nem a te hibád apa. – végül beadtuk a derekunkat és hittünk neki. – Hol ez a szemét démon? – kérdezte Noel.

-          Nektek sehol, nekem kell őt megtalálnom, nem a ti harcotok.

-          Nem a mi harcunk? – csattantam fel. – Megölte az anyámat. Innentől személyes ügy. – fogtam meg a hozzám legközelebb álló fegyvert, ami egy fakaró volt.

-          Azzal esetleg csak egy kicsit felingerled. – mosolyodott el halványan. – Ha nagyon segíteni akartok, tudok valakit, aki segít neked Lia felkészülni. Noel te pedig itt maradsz velem.

-          Ki lenne az? – érdeklődtem, amit még magam sem tudtam elhinni.

-          John Winchester.

-          Várj, a gimis legjobb barátod is vadász?

-          Ahogy a nagyapátok is, és így tovább.

Apa kiment, hogy kikeresse John bácsi számát, minket, pedig egyedül hagyott a kis mini, hadiszállásán. Egy naplót találtam, az íróasztalán, amiben különböző lények, feljegyzések, és fegyverek voltak feljegyezve.

-          Hé, Noel ezt nézd! – szóltam oda neki.

-          Mi az? Egy régi napló. Hú, Délia nagyon izgalmas.

-          Nem az te hülye, hanem az, ami benne van. – nyitottam ki a poros naplót, újra.

-          Ez meg mi a frász. – döbbent meg.

-          Ha jól olvasom, apa eddig elkapott szörnyei. Szóval akkor léteznek szellemek, meg más fenevadak is. – gondolkodott hangosan Noel. – Ahogy angyalok is, és akkor Isten is. – nézett rám.

-          Ez nem igaz, ha létezne, nem hagyta volna, hogy egy olyan ember, mint anya meghalljon.

Hirtelen lehűlt a levegő, és a neoncsövek vibrálni kezdtek. Körbenéztünk, de sehol semmi. Valami vinnyogni kezdett apa kabátjának belső zsebében. Egy kis szerkezet volt az amin, egy órához hasonló kijelző volt, a tetején pedig, vörösen izzó kis lámpák, és egy antenna.

-          ÖÖÖ Délia. – halottam a testvérem, furcsán remegő, megcsukló hangját, majd a hang irányát követve megfordultam a tengelyem körül, de amit láttam. Egyszerűen nem voltam hajlandó hinni a szememnek…