1. Rész

Helló belló drága őszi faleveleim. Bocsi ősz van és ezt muszáj volt. A lényeg, hogy megérkezett az első rész. Remélem tetszeni fog, ha van valami apró szösszenet, amit hozzá szeretnétek fűzni, bátran, hideg meleg jöhet. Na de nem is húzom tovább a szót. 

Jó olvasást. 

Puszi drágák.

Ja és a zene ami kihagyhatatlan: Carry On My Wayward Son

„Az igazság felszabadít, de előtte még kívül-belül felforgat." ( PLL/ Alison Dilaurentis)

Kora reggel tompa ütemszerűen ismétlődő léptek riasztottak fel álmomból.  Az éjjeli szekrényemen világító órámra szegeztem tompa, homályos tekintetem, hogy megnézzem az időt. A léptek továbbra sem hallgattak el. A tompa dobogás egyre csak közeledett, majd távolodott. Ez a séma ismétlődött szüntelenül. A súlyos takaró alól kibújva, lassan kimásztam az ágyból, és a teniszütőmet markolászva megindultam az ajtó felé. A csend szinte már súlyként nyomta a vállamat, és már a saját szívverésemet is hallottam.  Amint odaértem a küszöb elé, vettem egy nagy levegőt, és mint az őrült ki letépte láncát, úgy vágtam ki az ajtót, és azzal a lendülettel próbáltam ütni, de félőn vettem tudomásul, hogy ott bizony senki sincs. A következő pillanatba, valaki, erős határozott mozdulattal ragadta el az ütőmet. Abban a pillanatban éreztem, ahogy megfagy az ereimben a vér, és a pulzusom is gyorsabban ver. Azonnal megfordultam a tengelyem körül, és apát vettem észre, aki szelíd mosollyal nézet rám.

-          Máskor légy óvatos Lia. – kacagott.

-          Mit csinálsz itt ilyen korán? Azt hittem, hogy…

-          Egy gyilkos betörő vagyok? – nevetett. – Menny szépen aludni. Ha tényleg betörlő lettem volna Sába már észrevett volna.

-          Igaz.

-          Ja, és ha legközelebb betörőt látsz, ne a legdrágább ütőddel próbáld meg leütni, oké? – nyújtotta vissza.

Visszamentem a szobába, helyére tettem a „fegyveremet” és visszapuffantam az ágyamba, magamra húztam a takarót, és újra elaludtam.

***

Másodjára Sába dorombolása keltett fel. Tudom Sába nem épp meg átlagos házi kedvenc, ugyanis ő egy kicsivel több, mint egy éves nőstény Tigris. A washingtoni állami állatkertben született, ahonnan fél éves korában fogadtuk örökbe, ugyani az anya tigris meghalt. Amint felültem az ágyon, már az ölemben feküdt végig. Lehajoltam az éjjeliszekrény előtt lévő sípoló játékáért, és a küszöb elé hajítottam. Leszálltam az ágyból, és felhúztam a papucsomat, majd a szekrényemben kerestem valamit, amit magamra kaphatok. Végül egy egyszerű csőfarmernél, és egy fehér, keresztmintás pólónál maradtam. Sába a küszöb előtt várt, majd elkísért egészen a fürdőszoba ajtajáig. Amint beértem levettem a pizsamát majd a zuhanykabinba állva, hagytam, hogy a meleg víz csiklandozva végig folyjon a meztelen testemen. Kinyúltam a tusfürdőmért, majd nyomtam egy kicsit a tenyerembe, és bekentem magam vele, egészen addig, míg csupa hab nem lettem. Majd ismét megnyitottam a csapot, de ezúttal a hideg víz miatt lettem libabőrös. Miután végeztem kiléptem a párával telitett kabinból, körültekertem magamon egy törölközőt, majd a fürdőszoba szekrényből kivettem az arcvizemet, és megmosakodtam. Miután megszáradtam magamra aggattam a kikészített ruhadarabokat. Az tigrisem az ajtó mellet feküdt, és hatalmas boci szemeivel tekintett fel rám, majd felállt, és óvatos léptekkel haladt mellettem, le a lépcsőn. Egyszer csak megtorpant, és halkan morogni kezdett. Pillanatokkal később én is felfigyeltem, egy vékony vinnyogó, kacagásra.

-          Nyugi Sába. Csak próbáld meg nem megenni reggelire. – mosolyogtam, és leguggoltam, majd puszit nyomtam, a házi kedvencem feje búbjára.

Lassan lebaktattunk a lépcsőn, egészen a nappaliig. Ott Sába letelepedett a helyére, és le sem vette a szemét Lidyáról, aki Noel ölében vigyorgott, mint a vadalma. Amikor megpillantott, rögvest felpattant, és felém közelített, egy rózsaszín táskával, amit egy erős ölelés után a kezembe nyomott.

-          Hű. – lepődtem meg a tartalmán. Egy laptop volt benne. Most kellemeset csalódtam. – Köszönöm. Lidya.

-          Ugyan semmiség, miután a tiedet tönkre tettem. – mosolygott. Hmm, talán nem is olyan vészes ez a csaj, gondoltam magamban. Leültem én is a köreikbe, és az innivalómért nyúltam, amikor valaki csengetett. Értetlenül néztem apára.

-          Még várunk valakit?

-          Én nem tudom. – mosolygott sejtelmesen. Utálom ezt a nézését, ezzel a nézésével.

Kénytelen voltam, én menni ajtót nyitni ugyanis a többiek el voltak foglalva a semmittevéssel. Az ajtó homályos ablakában egy ismerős alakra lettem figyelmes. Nem csalt a memóriám, meglepődve, de a barátom karajiba ugorva magamba szívtam erős illatát, majd csókot leheltem puha ajkaira. Mosolyogva letett és egy csokor virágot nyújtott át. Karon ragadtam, és magam után húztam a nappaliba. Apa és Noel kezet fogott vele, majd a testvéremnek is odaadta az ajándékot.

-          Akkor mindenki itt van. – jelenttette ki, majd sarkon fordult és kirohant. Lidya és Tate értetlenül nézett minket, de mi sem tudtunk semmit. Apa vissza már öt desszertes tányérral, és villával érkezett.

-          Apa? – néztem rá, de csak pakolt tovább és visszarohant a konyhába. Utána indultam, de mire felálltam, már vissza is tért egy hatalmas tortával. Amin két kép volt. Egy rólam és az első tenisz kupámról. A másikon pedig Noel és a szintén első kosárlabda kupája. Két tizennyolcas gyertya díszíttette narancssárga fénnyel izzó láng nyelvel a tetején. Egyszerre előrehajoltunk a kanapén és egy gyors fújással elfújtuk a gyertyákat, felvágtuk a tortát, és hozzáfogtunk enni.

***

Miután mindenki hazament, én hozzá kezdtem elmosni a tányérokat. Váratlanul Noel toppant be.

-          Gyere, apa valami fontosat akar mondani, és nincs jókedve.

-          Miről? – néztem kérdőn a testvéremre.

-          Nem tudom. – nézett komolyan, és töprengően.

Letettem a félbe maradt tányért, és megtöröltem a kendőben a kezem, majd Noel után mentem, a nappaliba. Apa komoran, előrehajolva, ült a kanapén, maga elé bámulva. Mikor észrevette, hogy ott vagyunk, komor tekintettel hajtotta felénk arcát, amin néhány kövér könnycsepp gördült ki. A kanapé felé nézett, jelezve hogy üljünk le.

-          Apa megrémítesz minket, mi a baj? – kérdezte meg, Noel, lágy, mégis mély, határozott hangon.

-          Hol is kezdjem? – tekintett ránk csillogó szemekkel. – Inkább megmutatom. – azzal felállt, a könyvespolchoz lépve kihúzott egy könyvet, majd, reccsenéssel, és nyikorgással, a könyvespolc, megmozdult, majd előre, és oldalra tolódott. Mögüle matt, hűvös, sötétség áradt ki. Apa egy kapcsolással, neoncsövek tucatjait izzította be, melyeknek fénye különböző katonai fegyverek acél borításán tükröződött vissza élesen.

-          Apa, tudtam, hogy rendőr vagy, de ez egy kicsit sok nem gondolod? – néztem rá cinikusan.

-          Ezek nem a rendőréghez tartoznak. Srácok, elkel mondanom nektek valamit.         Édesanyátok nem baleset áldozata lett.

-          Mi van? – döbbentünk meg. – Hogy jön ezekhez a fegyverekhez, meg az egész titkos ügynökös izéhez anya halála. – emelte fel a hangját Noel, akinek mindkét karja megfeszült, ökleit pedig összeszorította, csak hogy nyugodt tudjon maradni. – Akkor mg is anya, hogy halt meg?

-          Crowley ölte meg. – sütötte le apa a szemét.

-          Te ezt tudtad, és nem is szóltál a rendőrségnek?  - förmedtem rá.

-          És még is mit mondtam volna, hogy a feleségemet megölte egy démon, akit üldöztem.

-          Hogy micsoda? – hőköltem hátra. – Apa te meg mit hordasz össze? Milyen Démon?

-          Ezt akartam elmondani. Kiskorotokban azért jártatok önvédelmi órákra, hogy ne legyetek védtelenek.

-          Apa ugye mond, hogy ez nem igaz, és csak többet ittál a kelleténél. – vonta felelősségre Noel.

-          Nem. Ez az igazság, gyertek, megmutatom. – és még végig sem mondta a mondatot, már bent is volt a „játékszerei” közt.

-          Én be nem megyek oda, míg el nem mondod, hogy tényleg mi ez az egész.

-          Rendben. Hinnetek kell nekem, emlékeztek mit mondtam, mikor napokra elvoltam.

-          Hogy csukjuk magunkra az ajtót, és senkinek ne nyissunk ajtót, csak neked. – emlékezett vissza a még mindig feszült, és döbbenetben úszó testvérem.

-          Szerintetek csak ajándék volt a medál, ami a mai napig a nyakatokban lóg? – ösztönösen a nyakláncom után nyúltam.

Hírtelen megcsörrent apa telefonja. Se szó se beszéd, felvette és kihangosította. Bobby bácsi volt, apa régi ismerőse.

-          „Na, elmondtad nekik?” – hangzott a kérdés.

-          Bobby bácsi mégis mi ez az egész. – ragadtam meg a telefont.

-          Figyelj ide Lia, nincs időtők a rinyálásra, higgyétek el, amit apátok mond, és törődjetek bele. Tudom nem egyszerű, de anyátok halála után csak ti maradtatok neki, szóval megvédett titeket mindenáron.

-          Tegyük fel hogy igaz. Miért csak most mondja el, tíz év után?

-          Az az idióta még most se mondta volna el, ha én nem veszem rá. Jogotok van, tudni. Ron az óta is Crowleyt üldözi a többi vadásszal együtt.

-          Milyen vadászok? Vannak többen is? – de mire megkérdeztem, Bobby bácsi már ki is nyomta. Apára néztem, aki anya egyik régi képét nézte, könnyektől ázott szemmel. – Apa. – léptünk mellé.

-          Sajnálom, tényleg, meg akartam menteni Crowley kezei közül, de nem értem ide előbb.

-          Nem a te hibád apa. – végül beadtuk a derekunkat és hittünk neki. – Hol ez a szemét démon? – kérdezte Noel.

-          Nektek sehol, nekem kell őt megtalálnom, nem a ti harcotok.

-          Nem a mi harcunk? – csattantam fel. – Megölte az anyámat. Innentől személyes ügy. – fogtam meg a hozzám legközelebb álló fegyvert, ami egy fakaró volt.

-          Azzal esetleg csak egy kicsit felingerled. – mosolyodott el halványan. – Ha nagyon segíteni akartok, tudok valakit, aki segít neked Lia felkészülni. Noel te pedig itt maradsz velem.

-          Ki lenne az? – érdeklődtem, amit még magam sem tudtam elhinni.

-          John Winchester.

-          Várj, a gimis legjobb barátod is vadász?

-          Ahogy a nagyapátok is, és így tovább.

Apa kiment, hogy kikeresse John bácsi számát, minket, pedig egyedül hagyott a kis mini, hadiszállásán. Egy naplót találtam, az íróasztalán, amiben különböző lények, feljegyzések, és fegyverek voltak feljegyezve.

-          Hé, Noel ezt nézd! – szóltam oda neki.

-          Mi az? Egy régi napló. Hú, Délia nagyon izgalmas.

-          Nem az te hülye, hanem az, ami benne van. – nyitottam ki a poros naplót, újra.

-          Ez meg mi a frász. – döbbent meg.

-          Ha jól olvasom, apa eddig elkapott szörnyei. Szóval akkor léteznek szellemek, meg más fenevadak is. – gondolkodott hangosan Noel. – Ahogy angyalok is, és akkor Isten is. – nézett rám.

-          Ez nem igaz, ha létezne, nem hagyta volna, hogy egy olyan ember, mint anya meghalljon.

Hirtelen lehűlt a levegő, és a neoncsövek vibrálni kezdtek. Körbenéztünk, de sehol semmi. Valami vinnyogni kezdett apa kabátjának belső zsebében. Egy kis szerkezet volt az amin, egy órához hasonló kijelző volt, a tetején pedig, vörösen izzó kis lámpák, és egy antenna.

-          ÖÖÖ Délia. – halottam a testvérem, furcsán remegő, megcsukló hangját, majd a hang irányát követve megfordultam a tengelyem körül, de amit láttam. Egyszerűen nem voltam hajlandó hinni a szememnek…