2. Rész 2/1

Hali édes cukorkáim. Megérkezett a második rész is, amit két részre bontottam hogy bővebben ki tudjam fejteni remélem nem baj.  Légyszi írjatok véleményt, vagy egy kis szösszenetet. Na de nem fecsegek tovább.  Jó olvasást. Puszi drágák.

A sorsnak, gyakran pofátlanul szar a humora.

                                                             (Lakatos levente/ Aktus)

Hirtelen lehűlt a levegő, és a neoncsövek vibrálni kezdtek. Körbenéztünk, de sehol semmi. Valami vinnyogni kezdett apa kabátjának belső zsebében. Egy kis szerkezet volt az amin, egy órához hasonló kijelző volt, a tetején pedig, vörösen izzó kis lámpák, és egy antenna.

-          ÖÖÖ Délia. – halottam a testvérem, furcsán remegő, megcsukló hangját, majd a hang irányát követve megfordultam a tengelyem körül, de amit láttam. Egyszerűen nem voltam hajlandó hinni a szememnek. Egy vibráló, bomladozó félben lévő alak állt előttünk, aki nem más volt, mint az anyánk.

-          Anya? – néztem, döbbenten, és éreztem, ahogy a lábam a földbe gyökerezett, és az ereimben megfagyott a vér.

-          Jo. – hallottam apa meglepődött hangját. Anya vézna csontos ujjaival a kép felé mutatott, amit apa ezelőtt szorongatott. – Ron égesd el a képet, addig nem tudok békében nyugodni. – Anya lágy, csengő hangja nyugalommal töltötte be, a már feszültség teli termet.

 Apa az asztalához szaladt, ahol a fotó volt, a szekrényből, egy öngyújtót vett ki, majd ahogy megfogta a képet, úgy el is égette. Anya sikoltozni kezdett, és fénylő parázsló lánggal elégett. Csak álltam ott, és bámult. Nem tudtam elhinni, amit láttam. Próbáltam ésszerű magyarázatot, találni, de nem tudtam. Noel is csak állt az ajtóban, maga elé bámulva.

-          Apa. – szólaltam meg, végül. – Anya most hová került?

-          A mennybe, Lia. A mennybe. – hangja komor volt. Fájdalommal, és szomorúsággal teli.

Perceken keresztül csak álltunk, és csendben arra a pontra bámultunk ahol, percekkel ezelőtt még ott állt ő. Mintha még azt gondoltuk volna, talán, hátha visszajön. Ebben a hitben kapaszkodtunk, de semmi. A búskomor hangulatot a csengő éles hangja zavarta meg. Apa ment ajtót nyitni. Egy magas borostás férfi lépett be, izzadságtól, benzintől, a vér vasas illatától bűzlő ruhában, és katonai acélbetétes bakancsban. Mosolyogva nézett körbe a házba mintha, ismerős lenne a hely számára, majd megállapodott, rajtam, és egy kellemes mosolyt árasztott felém.

-          John nem vártam, hogy ilyen hamar ideérsz. – mosolygott apa, és szorosan átölelték egymást. Szóval ő apa gimis barátja.

-          Mondtam, hogy a közelben volt dolgom.

-          Mire vadászott? – szólalt meg a hátam mögött Noel.

-          Egy szellem. Biztosan te vagy Noel. Kiköpött apád vagy. Na és te Délia…

-          Csak Lia. – viszonoztam az előbbi kedves mosolyát.

-          Rendben, Lia. Mintha Jo állna itt előttem. – szomorúságát leplezve, halvány mosollyal végigmért.

-          Nézd, John tudom, hogy egyedül vadászol, de szeretném, ha segítenél a lányomat edzeni, és elvinnéd később vadászni. Megérdemli, hogy elkapja azt a rohadt démont, és hidd el nem fog csalódást okozni. Én sem szeretném ezt, mindig arra vágytam, hogy rendes, boldog életet éljünk négyen, de Crowley keresztbe húzta a számításaimat.

-          Ha ezt akarod. Lia? – nézett rám.            Arra kértek, hogy válasszak a jövőm, a sport karrierem közt, és hogy megbosszulja anya gyilkosát, és hogy olyanokra vadásszak, amikben addig nem hittem, és csak a moziban a filmben láttam.

-          Én nem tudom, hogy képes lennék-e rá?

-          Egy hét, ha bírod, akkor csináljuk, és a legjobb vadászt faragom belőled, ha viszont nem, akkor sincs semmi baj.

-          Rendben. Mikor indulunk? – pattantam fel.

-          Nyugi még várunk, lassan pakolj össze, és reggel indulunk.

-           Rendben, de minél hamarabb, mielőtt meggondolom magam. – mosolyogtam, és a szobámba szaladtam Sába kíséretében.

Egy kisebb bőröndöt kaptam elő, aminek a belsejében egy kép volt még kisebb koromból, rólam és anyáról.

-          Anya ezt csak miattad csinálom. Esküszöm, megtalálom Crowleyt és megölöm. – szorítottam a mellkasomhoz, a régi, gyűrött fotót, és éreztem, hogy egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon, majd azt több tucat követi. Éreztem, ahogy minden érzékem eltompul, elhomályosodik, majd teljesen megszűnik. Az ágyon fekve ébredek apa áll felettem, engem nézve.

-          Mi történt? – néztem körbe értetlenül.

-          Eszméletlenül találtunk rád, ezt a képet szorongatva. Már kételkedem, hogy jó ötlet lenne, ha most Johnnal mennél. Talán még nem készültél fel teljesen, testileg, és legfőként lelkileg.

-          Nem. Nem. Nem. Arról szó sem lehet. Bosszút akarok állni azon a rohadékon, aki azt tette az anyánkkal.

-          Figyelj rám Délia. – szólalt meg az ágy mellet álló John. –A vadászat nem csak a bosszúról szól, ha így könyveled el, akkor már is halott vagy.

-          Ok. Rendben, mennyi az idő? Most lezuhanyozom, összepakolok, és megpróbálok aludni.

-          Fél kilenc. – nézett Noel a telefonjára.

Apáékkal én is kimentem a szobából, ők a lépcső felé, megmutatni a férfi ma esti fekvőhelyét, én pedig a fürdőszobába. Kádba meleg vizet engedtem, majd habfürdővel, felhabosítottam teljesen. Levettem a ruháimat, és óvatosan, lassan beleereszkedtem a kád, forró, illatos fürdővízbe. Egészen lefeküdtem benne, és csak bámultam ki a fejemből. Azon kaptam magam, hogy a telefonom csörög a kád szélén. Egy törölközőért nyúlva megtöröltem a kezem, és felvettem a telefont. Tate volt az. Ő semmit sem sejtet még, hogy vajon hova megyek, és miért. Gyorsan kellet járnia az agyamnak, hogy ne bukjak le, és hihetőnek tűnjön.

-          Szia, kicsim. Igaz apukád csak viccelt azzal, hogy holnap reggel elmész? – hangzott a barátom, reménykedő kérdése.

-          Nem Tate. Sajnálom, bár maradhatnék, de muszáj mennem, tudod, hogy a búcsúzkodás nem az erősségem. Reggel pedig még nem is tudtam, hogy elutazom. – eddig simán ment, nem kérdezte hova megyek, így tiszta maradt a lelki ismeretem. Nem kellet hazudnom.

-          Mi olyan sürgős, hogy ma tudtad meg, és már holnap menned is kell. – na, itt a bibi, semmi nem jutott eszembe. Csak hallgattam a vonal másik végén, olyat tettem, amitől még kíváncsibb lett. Tehetetlenségemben egyszerűen kinyomtam.

Újra, és újra csak hívott, de nem volt erőm felvenni, nem mondhattam el neki az igazat, de hazudni sem akartam. Mélylevegőt vettem, és a víz alá buktam. Általában ettől lenyugszom, de most még ez sem segített. Lassan felültem a vízben, és óvatosan, csurom vizesen, és habosan kimásztam, majd a meztelen testem, köré törülközőt tekertem. A hajammal ugyanígy bántam el. Magamra kaptam még a teniszlabda mintás köntösömet, és a szőrmepapucsomat, és a szobámba csoszogtam.  Elő kaptam egy rövidnadrágot, és egy spagetti pántos, hátul angyalszárny mintájú, fekete alapú pólót. Elsétáltam az éjjeli szekrényemig, aminek a polcáról levettem egy könyvet, és azzal a kezemben beleugrottam az ágyba, és olvasni kezdtem, Az Öröklétűt. Egyszer csak azon kapom, magam, hogy olvasom a könyvet ugyan, de a gondolataim messze, már más vizeken eveznek.  Hirtelen, az ablakom alatt ágak reccsenését, hallottam, de feltudtam a szélnek, aztán, aprókat vibrált az izzó, majd egyre sűrűbben. Egy alacsony, borostás, talpig fekete öltönyös férfi állt előttem, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. A szívem a torkomban dobogott, remegett a lábam, és a könyv a kezemben, csak bámultam a pontot, ahol az előbb az ismeretlen férfi, állt. Másodpercekkel később apa rontott be egy fa markolatú, különös mintákkal díszített pengével. Kérdőn néztem rá.

-          Bántott? – kérdezte aggódással teli hanggal.

-          Nem. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan eltűnt. Nem szólt semmit, csak állt ott pár másodpercig majd köddé vált. Ismerted?

-          Hogy nézett ki? – pillantott rám aggódó, és sejtelmes tekintettel, mint aki tudja ki volt az, de reménykedik benne, hogy nincs igaza.

-          Alacsony, borostás, 40 körüli pasas, fekete szemekkel, és talpig feketében.

-          Crowley.

-          Az a Crowley?

-          Igen. – felelte félig, dühöngve, félig töprengve, majd kiviharzott.

Nem akartam semmi, csak lehunyni a szemem, és addig fel sem kelni, míg rend nincs. Álmodni akarok. Anyával, mikor még boldog család voltunk, mi négyen. Apa, én, Noel, és anya. Nem voltak, démonok, titokzatos tűzesetek, szellemek, vadászok. Vissza kívántam a szokásos tini drámákat, szerelmeket, barátságokat, háborúkat, klikkeket, bosszúkat. Normális kamaszkorba akartam felnőni.

Oly nagykérés ez? Ahogy ezen, gondolkoztam, észre sem vettem, hogy elaludtam. Egy réten voltam, amerre csak elláttam, virágok, és fák. Csend volt.  Egyszer csak anya jelent meg, földig érő, hófehér ruhában, amin a nap ragyogása visszatükröződött. Mögötte megjelent a férfi, aki az éjjel a szobámba járt, s egy hatalmas bárddal, levágta a fejét. A penge könnyedén suhant végig anya nyakán, aki összerogyott, és összeesett a feje mellé. Ez a kép volt az utolsó, majd hirtelen felriadtam, és erős zsibbadást éreztem a fejemben, ami egyik pillanatról a másikra, lüktetéssé vált.  Rá pillantottam az órámra, amin 9:30 volt. Az ágyam szélén, mát ott hevert a táskám, és egy olyan penge, amivel apa tegnap este a démonra akart támadni. Nagy nehezen kitápászkodtam az ágyból, és az ágyam előtt fekvő Sába társaságába elmentem, lezuhanyozni. A fürdőszobába lerángattam magamról a pizsamámat, és óvatosan a zuhanykabinba álltam.  Amikor már a zuhany alatt álltam, forró víz záporozott a bőrömre, és a tusfürdő csokoládé- és vaníliaillattal vont be. Érzékeim kitágultak, a tegnap esti férfi képe villant be, és az a sok vér anya hófehér ruháján. Lassan visszatértem a valóságba, és a párával telitett kabinból kimásztam a jéghideg padlóra. Leakasztottam egy törölközőt, majd magam köré tekerve, és ugyan azt téve a hajammal, visszamentem a szobámba. A szekrényből egy régebbi farmert, egy laza, egyszerű fekete pólót, és egy tornacipőt. A fiókból pedig fehérneműt. Miután felöltöztem, a tükörbe néztem és még vettem egy mély lélegzetet és anya fotóját, a telefonomat, a kést, és a táskát megfogva elindultam lefelé. Mire leértem a lépcsőn, már mindenki a nappaliban volt.

-          Vigyázz magadra. – ölelt át apa szorosan. Még egyszer magamba szívtam az illatát.

-          Te is apa. – nyomtam egy csókot borostás arcára.

Noelhez léptem, és őt is szorosan magamhoz húztam, ismerős parfümje fűszeres illatát magamba szívtam emlékül, és e gyerekkori kézfogásunkkal elbúcsúztam tőle is. Hátat fordítottam nekik ahol John állt indulásra készen.

-          Indulhatunk?

Válaszul csak bólintottam egyet, és magamra szedelőzködve a kabátot, felpakolva a cókmókomat, kiléptem az ajtón. Az ajtó bezárása a régi életem végét, és egyben egy új élet kezdetét jelentette.